Szent Kereszt Felmagasztalásának Ünnepe – az első cigány zarándoklat Máriapócsra. Sója Miklós hodászi parókus visszaemlékezése az első máriapócsi zarándoklatról:
„Hodász a Máriapócsra vezető zarándok úton fekszik, s hallották a falun átvonuló zarándokoktól az énekeket s mivel zenére fogékonyak eltanultak egy-két pócsi zarándok éneket. S kezdték dúdolni s kértek engem, hogy egészítsem ki nekik ezt az éneket. Nagyon szépen, nagyon hamar megtanulták. Azt mondtam, hogy egy-két ilyet még megtanultok s máris van annyi tudásunk, hogy elzarándokolhattunk Máriapócsra. Na ez nekik nagyon tetszett, attól kezdve nem hagytak nekem nyugtot.
Időpontot kellett kitűznöm az indulásra. Egy szombati reggelt választottam - másnap délutánra terveztem a visszajövetelt - tehát egy ott alvás is beleesett a zarándoklás idejébe. Nagyon készültek. Mosással, útravaló készítésével, tisztálkodással, nagy nyüzsgéssel. Otthon szinte nem maradt senki. Úgy tűnt, mintha e nép végleg el akarta hagyni a Kolerást. És más haza, új otthon keresésére indult volna. Elől két sorban a lányok közöttük a fiúk, őket az asszonyok, a férfiak és az echos szekerek követték a gyerekekkel, betegekkel. Az ének hallatára nagyon sok falubeli feljött a kertből, konyhából a kapuba, az utcára bámulni. Mert az ének hallatán valamilyen különleges zarándokcsoportra gondoltak, de csalódtak mikor meglátták, hogy a hang alig-alig, de a tömeg az cigány.
Bámulatos fegyelemmel mentek az úton és énekeltek. A kanyarból visszanézve rájuk a Feszty körkép jutott eszembe, ilyet csak ott láttam. Kutyástól, macskástul, echóstul, mindenestül, gyerekestül.
Késő délután érkeztünk Máriapócsra a tízezrekkel telt templom előtti térre, a templomudvarban akkor már ezernyi zarándok nyüzsgött, ácsorgott.
A magyar tömeg utat nyitott nekik, s a csodálkozók sorfalai között kerültük meg énekszó mellett a templomot, vonultunk a templomba. A Szűzanya képe előtt térdre rogyva ez a primitív nép mindenkit megríkatva ezzel az énekkel köszöntötte Máriát: „Hoztunk neked Szűz Mária lángoló szívet oltalmadra, piros rózsát, kék nefelejcset.”
És ez a nép most valóban úgy érezte, hogy új otthonra talál Mária ölén. És hogy a honfoglaló magyarokat védő kárpáti bérceknél biztosabb védelmet kapnak ők Mária ölelő karjai között. Annál is inkább úgy érezték, hogy hazajöttek, mert a magyar zarándokok is testvérként fogadták, ölelgették, csókolgatták őket.
Másnap délután búcsút vettek a Mária kegyképtől. Haza felé menet úgy tűnt, mintha szívüket, lelküket Pócson hagyták volna. De alkonyatkor diadalittasan érkeztek Hodász község peremére, bevonuláskor mindenki égő gyertyát tartott kezében és megcsodáltatták magukat az utcára kiömlő néppel.
Az egész falu úgy nyilatkozott, hogy ez a zarándoklat a csámpás, rongyos seregnek a diadalmenete lett. Öntudatot adott nekik.”
Máriapócs
1942. szeptember 13 (vasárnap)
(ciganypasztoracio.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése